Szíveket lángra gyújtó szeretet


 kep-1

János apostol nem kertel, egyszerű mozdulattal leírja, s elénk teszi a tényt: „A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül.” (1Jn 4,10). Úgy is mondhatnánk, hogy ebbe a mondatba belefér a kereszténység hitének lényege. Felsejlik benne mind az, amiért kétezer év óta a keresztények megünneplik Jézus Krisztus születésének ünnepét. Ahogy az apostol fogalmazná, (kissé szabadon, de lényegileg így): az igazi Isten, a valódi fény megvilágosító erejének világba lépését ünnepeljük. Ez az ünnep az irgalomról, vagyis a szeretet határtalan tágasságáról szól, ami szétfeszíti az idő és a tér korlátait.

Lássuk be, János apostol szavaihoz nem szoktunk hozzá. Keresztényekként olvassuk, hallgatjuk a szentírási tanítást, - de mert oly magasztos és elvont, szépségén kívül nem érinti gyakorlati tényekre szoktatott figyelmünket. Távoli, gyönyörű, de érinthetetlen, mint a csillagos ég… Ezért aztán Lukács evangélistát szeretjük olvasni, aki részletesen elmesél egy gyönyörű történetet az éj sötétjében tanyázó pásztorokról, akiknek különös találkozásban volt részük az első karácsony éjszakáján: „Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek. De az angyal így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában. Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.” Hirtelen mennyei seregek sokasága vette körül az angyalt, és dicsőítette az Istent ezekkel a szavakkal: „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakarat embereinek!” Mihelyt az angyalok visszatértek a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: „Menjünk el Betlehembe, hadd lássuk a valóra vált beszédet, amit az Úr tudtunkra adott!” (Lk 2,9-15) És, mint tudjuk, a pásztorok megtalálják a gyermeket, s félszeg megilletődöttséggel borulnak le jászola előtt.

Egyértelmű, hogy a két megközelítés ugyanazt a titkot takarja: a sötétségbe borult világ reményt és értelmet kap azáltal, hogy a végtelen Isten emberré lesz. A határtalan, a megnevezhetetlen szépség és erő azt választja, hogy kiszolgáltatott, fázó, éhező és szomjas emberré lesz, mint mi, mindannyian. Ember. Ember, akinek fájdalmai mellett örömei is vannak, aki további földi életében a „bűnösök barátja” is lesz, aki szeretetével áthágja az emberi törvényeket mikor megkönyörül a szenvedőkön még szombat napon is. De aki önmagában puszta cselekedeteinél és szavainál végtelenül több, mint egy nagy tudású mester vagy tanító, mert amit mond és tesz, abban az összhang nem ad lehetőséget félremagyarázásokra és félmegoldásokra. Ráadásul nem lép ki a történésekből afféle „félisten” módjára, mikor már tudja, hogy mindezért életével kell majd fizetnie, - hanem reményt és vigasztalást hoz egy adott történelmi korban egy adott közösségnek azzal,hogy képes emberi, törékeny testét összetörettetni, s odaadni engesztelő áldozatul… „bűneinkért” – teszik hozzá meggyőződéssel János apostol megfogalmazására támaszkodva korai és késői tanítványai is. Hiszen ők maguk is értik, de legfőképpen érzik a konkrét eseményekből áradó szeretet erejét. Azt az erőt, amit azóta se megmagyarázni, se letérképezni nem lehet. Azt az erőt, ami a vértanúkat és a szenteket mindhalálig lenyűgözte két évezreden keresztül, amivel egyetlen történelmi kor keresztényüldözői sem tudtak mit kezdeni.

Szíveket lángra gyújtó szeretet ez. „Hát nem lángolt a szívünk – kérdezték egymástól az emmauszi tanítványok rádöbbenve a halált is legyőző Úrra emlékezve –, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?” (Lk 24,32). Olyan szeretet ez, mint az a megtalált kincs, amiért az ember képes mindenét odaadni, mert mellette már semmi más nem számít (Mt 13,44).

Nagymamám, aki a 19. század utolsó évtizedében született, egyszer azt írta nekem: „Az élet egyetlen megoldása a szeretet. Megértő szeretettel nézni a körülöttünk nyüzsgő emberekre, részvevő szeretettel a szenvedőkre, odaadó szeretettel szolgálni szeretteinket, és végül, amit elsőnek kellett volna említeni, áldásos szeretettel Istent, ki számunkra maga az Áldozattá vált Élet. Ez a boldogság feltétele és útja!” Természetesen kilenc éves fejjel ezeket a mondatokat nem értettem. Magamnak is az ő korába kellett lépnem, hogy elővegyem, és szembe nézzek az életemmel és az általa felállított eszménnyel. Bátorság kell ehhez, belátom. Már csak azért is, mert nagyanyám korosztálya értette ezt a fajta megfogalmazást, - de a szocializmus sivárságában felnőtt tömegek, s az utána következő „elnyugatiasodott” nemzedékek már nem biztos, hogy tudnának mit kezdeni vele, ha csak nem olyan szerencsések, hogy családi hagyományaik megőrizték a szeretetre hangolódás csodáját.

Hogy a világ tele van kacatokkal, azt leginkább ilyenkor, karácsony táján veszi észre a keresztény ember. Már annyian leírták, hogy szinte szégyellem ismételni: ez a konzumidiotizmusba merült nyugati társadalom haláltáncot járat velünk azzal, hogy ünnepeinket is kisajátította, s csak az üzletek által betakarított pénz határozza meg az ünnepek értékét. A karácsony mindezek között az egyik „legáldásosabb”, hiszen ilyenkor a szeretet nevében még azok pénztárcája is megnyílik, akik amúgy nem igazán vesznek részt ebben a társadalmi társasjátékban. Mondom, szégyellem leírni, mivel hiába mondom-mondjuk el annyiszor, ha a tévéreklámok által belénk táplált műigények nem hogy csökkennének évről évre, hanem egyre félelmetesebben nőnek. Így lett a karácsonyi meghitt szentestéből és a rá következő két napból először csak egy hét, aztán mára már több, mint egy hónapos előkészület… November közepétől a karácsonyi kivilágítás és Santa Claus ho-ho-ho-zása… Talán nincs is a világon más ilyen ünnep, amit így megerőszakoltak és megcsonkítottak volna. De ami ennél is szomorúbb, hogy már észre sem vesszük, legtöbben belenyugodtunk, hogy a világ megváltoztathatatlan.

Igen, a világ ebben az egyre szédületes süllyedésében valóban megváltoztathatatlan.Csakhogy nekünk nem a világot kell megváltoztatni, hanem saját magunkat. Erről szól a karácsonyi történet is, hiszen Mária vagy József, de még a pásztorok se gondoltak arra, hogy világot változtassanak, - hanem a saját, egyéni életükben megjelenő angyali küldöttek szavára odafigyelve átalakították addigi elképzeléseiket, vagyis saját életüket változtatták meg. József az álmában megjelenő angyal tanácsára magához vette jegyesét, mit sem törődve korának konvencionális korlátaival, és elvállata, hogy felneveli azt a fiút, akit rábíztak. Mária alázattal elfogadta. hogy megszüli azt a gyermeket, akiről akkor még csak annyit tudott, hogy valamiképpen fontos a Mindenható Isten számára. A legkevesebbet a pásztorok értettek az egészből, bár számukra az angyal már konkrétan megmondta, hogy a jászolban fekvő kisded a nép szabadítója lesz. S lényeg az, hogy elmentek az angyal szavára és részesei lettek az eseményeknek. Vagyis mindannyian tették azt, amire egyéni életükben lehetőségük nyílt, amiről úgy érezték, hogy fontos.

Ma is, mint minden történelmi korban, az ember az idő és tér keresztjére feszítve próbálja megérteni vagy megkerülni saját, egyéni feladatát. Ez a feladat az „elkerülőknek” kifogásokat, tévutakat tanácsol, - a „megértőket” pedig a keskeny útra tereli. Ha csak akkora hitünk is lesz, mint egy mustármag, bíztat a Szentírás (Lk 17,6), már csodákban lehet részünk.

Az igazi hit nem a csodára való vak ácsingózás, - az igazi hit meggyőződés, bizalom abban, hogy életünknek értelme van, aminek értékét az isteni világra való ráhangolódás és ráhagyatkozás adja. Ilyen lélekkel nézve a karácsony, az idei is, meghívás és lehetőség erre a csodára. Részt vehetünk benne, hívhatjuk rá családunkat, barátainkat. Áthangolhatjuk szívünket a bensőséges szeretet ünneplésére, ahol valóban Isten szerető gondoskodását ünnepeljük, akinek egyszülött Fia ezen éjszakán azért testesült meg, hogy lélektől-lélekig, egyenként lehetőséget adjon a változásra. S hogy közben mi történik a változni nem akarókkal, a világgal, - az nem a mi dolgunk. „Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa” (Jn 3,17).

Most itt ez azt jelenti, képletesen szólva, üljünk a karácsonyi tűz köré melegedni, őrizzük mi is a szeretet lángját, amit Jézus Krisztus szeretete lobbantott fel a mi szívünkben is. És ez majd szétfeszíti az idő és a tér korlátait.


Simándi Ágnes

 

 

 

 

koszonto

 

 

 

 

 

Üdvözletek

Web kapcsolatok